Hálókocsival Velencébe - Napló

4. nap, április 2. szombat

Burano-Torcello-Murano-Velence-Mestre

Korán keltünk, hogy összepakoljunk, mert 11-ig el kell hagyni a szállodát, a vonatunk este indul, így, hogy egész napunk legyen, mielőbb útra kelünk Észak-Velencébe.

Pakolás közben memorizáltam az sms-ben kapott olasz mondatokat, amiket Zsófi küldött, hogy meg tudjam oldani a csomagok elhelyezését. Ugyanis, ha nem hagyhatjuk őket estig a szálláson, akkor ki kell vinnünk a vasútállomásra, viszont ma észak-velencei vaporetto napijegyet akarunk venni, ami nem biztos, hogy jó máshova is.

A reggelit „rutinosan” én kértem olaszul.

Kijelentkezéskor hosszasan magyarázott a kedves vendéglátónk, hogy ott hagyhatjuk a bőröndünket. Igen ám, de nem értettem, hogy estig, vagy csak 11-ig. Ezért feltettem neki a bemagolt kérdést. Kicsit csodálkozott, mert ezt mondta el előzőleg. Hogy ne csak a nyelveket nem tudó magyarok képe maradjon meg benne, meg egyébként is, neki ajándékoztam egy itthonról vitt, kézzel hímzett gyöngyös kistáskámat, hogy adja a feleségének. Nagyon meghatódott, mondta, másnap találkozik a szerelmével, aki boldog lesz.

Útrakeltünk. A hajóállomáson feltettem a másik előkészített kérdésemet az északi napijegyről, de itt is kár volt erőlködnöm, mert sima napijeggyel lehet utazni Északra, Velencén kívülre is.

Úgy döntöttünk, elindulunk az első hajóval, ami az északi lagúnákra tart. Ez Buranóba ment. Sok kis sziget mellet hajóztunk el, amik homokzátony-szerűek voltak. Ahogy kiszálltunk, rögtön tereltek minket az induló torcellói járathoz.

Torcellóról azt kell tudni, hogy az 5. században a hunok elől menekülő szárazföldiek telepítették be. Attilát ördögként ábrázolják egy mozaikon. Az udvaron egy kőszékről az a hagyomány terjedt el, hogy Attila trónja. Beleültem. Simára kopott az évszázadok folyamán. A templomot körbesétáltuk, építészetileg csodáltuk, de nem mentünk be, nem igazán rajongunk a bizánci mozaikokért, pénzünk meg már csak néhány kis szuvenírre és egy utolsó pisilésre volt.

Visszahajóztunk Buránóba, jót tülekedtünk a muránói hajóra, de már megint nem sikerült a szabadban utazni. Szerencsére most is sima volt a tenger, így nem lettem rosszul.

Muránóban sétáltunk - olyan, mint egy mini Velence-, nézegettük az üvegáruk kirakatait. Mást nem igen lehet itt csinálni, szombaton nincs üvegfúvó bemutató. Láttunk a sok giccs mellett néhány egyedi, szép üvegtárgyat, ám azoknak az ára horrorisztikus volt.

Felszálltunk egy kicsi, csotrogány vaporettóra, hogy visszatérjünk Velencébe. Sikerült kint, hátul leülnünk. Ebben a hajóban ez egy kissé félelmetes hely volt, mert a vízszint alá süllyedtünk, a fejünkkel egy vonalban volt a vízszint, a motor meg a háttámlánknál, ami köhögött, prüszkölt, csattogott. Azt vártam, mikor szólnak, hogy kérik a kedves utasokat, tolják meg a „buszt”. Velencébe a „hátsó előszoba” felől mentünk be. Kissé szemetes part, lelakott házak, majd a zsidó negyed és a buszpályaudvar.

Ekkor még volt időnk, ezért úgy gondoltuk, juszt is kimegyünk az Auchanba. Meg is találtuk a buszt, a 24H jelűt. Hosszasan utaztunk a már ismerős vonalon. Sehol a nálunk megszokott reklámtáblák. Egyszercsak megláttam egy szupermarket feliratát. Leugrottunk. Nem kellett volna. 20 percet várhattunk a következő buszra. Majd jóval később, amikor már csak egy orosz család és mi voltunk fent- érkeztünk el a bevásárló központokhoz. Jó kis gyaloglás, -mert persze egy megállóval előbb szálltunk le-, majd bementünk oda, ahol az Auchan felirat volt. Kiderült, hogy ez itt csak egy élelmiszerbolt a nagy plázában. Hatalmas zaj és tömeg. Tényleg hangosak az olaszok! A recepciós nem tudott angolul, olaszul magyarázta el, hogy nem nála kell bilétát tetetnünk a vizespalackjainkra, hogy bevihessük. Körberohantunk, néztük az árakat, amik kicsit olcsóbbak, mint Velencében, de majd kétszer magasabbak, mint nálunk, büszkén láttunk Unicumot a polcon, vettünk Bellinit és Limoncellót, aztán rohantunk a buszhoz. Nekem a gyomorszájam egyre jobban szorult össze a végtelen hosszúnak tűnő úton visszafelé. Egy vaporettót éppen lekéstünk, a következő meg csak a Rialtóig ment. Ferike szerint ez szárazföldön közel van a Szent Márk térig. Rohantunk, keresztülgázolva a turistákon. És persze, hogy eltévedtünk. Kissé lihegve estünk be a szállodába, Az éjszakai portás csak nézett, majd odaadta a szobánkban felejtett töltőnket, bepakoltunk a bőröndbe, s rohamléptekkel rángattuk a bőröndjeinket a hajóállomásra.

Felszálltunk a legelső vaporettóra a vonatállomás felé. Ez az egyes számú járat volt. Már amikor leültünk láttam csak meg, hogy millió és egy helyen meg fog állni, minimum kétszer annyiszor, mint a kettes. És most egy végtelennek tűnő út kezdődött a percek és másodpercek számolásával. A tét a vonat elérése volt. A hajó oda-vissza ingázott a két part között, ami nagyon szórakoztató, amikor az ember szájtáti turista, de én már legszívesebben úszva tettem volna meg az utat…

Azért odaértünk, a vonatunkat is szerencsésen megtaláltuk. 21.20-kor indult. A kísérőnk egy fiatal, kedves fiú már meg is ágyazott. A felső ágyat a középső állásra tette, amitől így nem lehetett volna alul ülni, de megmutatta, hogy lehet felbillenteni, és így már jó volt.