Hálókocsival Velencébe - Napló

2. nap 2011. március 31., csütörtök

Ma van a szülinapom, senkinek nem jutott még eszébe. Sebaj, egyébként is „pótnászútra” jöttünk, nem kell túl sok szót ejteni a másról.

A reggeli bőséges: zsömlék, kétszersültek, croasan, sajtok, lekvárok, mézek, vajak, kávék. A felét megettük –otthon ennek is a felét szoktuk reggelizni- a többit meg eltettük ebédre.

A TOP10 útikönyvünk ajánlását akartuk betartani a Dorsoduro kerület bejárásánál, ám a vaporettóra véletlenszerűen szálltunk fel, s így az első állomásunk a San Sebastiano lett. Ez a templom Veronese festményeivel van tele, élete legnagyobb részét itt töltötte.

A csatorna partján tartottunk a Campo Santa Margheritára (tér). Itt nézelődtünk, fotózkodtunk, elemet vettünk, mert az akkuink úgy döntöttek, nem működnek tovább.

Aztán hazavaporettótunk ebédelni, pihenni.

Megkérdeztük a szálloda tulajdonosainktól, hogy hol van Bankomat. Kaptunk egy saját kis reklámtérképet, amin bejelölték, hol találunk. Kissé kellemetlen volt, hogy sokadjára sikerült kivennünk pénzt, mert későn jöttünk rá, hogy, bár nem szerepel sehol az enter szó-az angol utasításokban se- mégis meg kell nyomni a zöld gombot, amire valószínűleg az enternek megfelelő kifejezést írták olaszul. Ilyen fontos dolgokat kellene tanítani a kezdők nyelvleckéiben, hogy miképp veszel ki pénzt a Bankomatból! Ehhez képest az én könyvemben még udvarlási formulák is vannak, teljesen fölöslegesen.

Aztán vaporettóval vissza az Accadémiához! (Ez egy olyan gazdag képtár, mint nálunk a Nemzeti Galéria.)

Az útikönyv ajánlása szerint itt a híd lábánál akartunk kávézni, ám nekem túl erős volt a csatornaszag, ezért elindultunk a Santa Maria de Rosario felé. Útközben mi is megálltunk fényképezni a világ valószínűleg legtöbbet fotózott munkásait, akik az öreg gondola készítő és javító műhely udvarán szorgoskodtak.

Itt leültünk a csatorna partján elnyalni egy „kenésnyi” fagyit.

A „rózsás Mária” mennyezetén három Tiepolo freskó van. /Ha legközelebb templom-nézőbe megyek, én is viszek magammal kis színházi távcsövet, mint az egyik okos turista, akit a Frariban láttam!/

Visszasétáltunk az Accadémiába.

Ezekre a csodákra rengeteg időt kell szánni! Nekem legjobban Veronese: Vacsora Lévi házában, és Giorgone: A vihar című festményei tetszettek. Nagyon élvezem, hogy Feri jó sok művészettörit olvasott, és érdekes anekdotákkal színezi a képek nézését.

Este 7-kor szálltunk újra vaporettóra. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk a nagy buszpályaudvarra, hogy kimenjünk az Auchanba megnézni, milyen olasz árut lehet kapni ebben a nálunk is működő francia üzletben. Nehezen találtuk meg az Auchan feliratú buszt, nem voltak nagy reklámtáblák, mint nálunk. Felszálltunk, jó sokára indult, zsúfolásig megtelve emberrel. Aztán csak buszoztunk, buszoztunk. Sötét éjszaka lett, mindenki leszállt, az eredeti utazóközönségből már csak két férfi volt fenn rajtunk kívül. Aztán észrevettük, hogy visszafelé megyünk. Az egyik férfinak is feltűnt, ment a sofőrhöz reklamálni. Amikor visszaértünk, akkor a másik is szitkozódott neki. Akkor vettük észre, hogy valószínűleg amíg fenn vártuk a busz indulását, addig megváltoztatta a sofőr a feliratot 24H-ról sima 24-esre.

Ekkor már 9 óra volt, nem akartunk mást, mint hazavaporettózni. Sokáig vártunk a hajóállomáson. Hallgattuk 6-8 hangos olasz pincér-féle sztorizgatását a külföldi vendégekről. Nem voltak túl szimpatikusak. A vaporettónk, ami végre elindult velünk, úgy döntött, hogy nem megy a St Marcora, a Rialton kiszállítottak minket. Megkezdődött a sztrájk? Irány gyalog, keresztül a korzózó turistatömegen. Éhesek és szomjasak voltunk. Útközben megálltunk az előző napi kisboltnál Bellinit venni pezsgő gyanánt, elvégre szülinapom van vagy mifene. Megkérdeztem az eladótól, hogy tud-e valami jó spagettiző helyet, ami még nyitva van. Nagy boldogan adott egy névjegyet, amire felírta a nevét (Sebastiano), és azt magyarázta, hogy a kártyán szereplő étteremben van a legjobb spagetti, az ő testvéréé a hely, ingyen aperitifet kapunk, ha rá hivatkozunk. No, megkerestük némi szűk, baljós sikátor-túrán keresztül a helyet. Kértük az étlapot a beszédes pincértől. Megkaptuk az italainkat, böngésztük a kínálatot.

A pincér lelkesen odapattant a specialitásokat ajánlani. Mi mondtuk, hogy spagettizni szeretnénk. Ő hosszasan magyarázta, hogy Olaszországban nem szokás egy tál spagettit enni, előétel, leves, főétel a szokás, a spagetti csak kis adag ízelítő. Mi erősködtünk, hogy nekünk elég lesz, kisétkűek vagyunk. (Na, meg nem volt nálunk még arra sem elég készpénz.) Hosszas huzavona után ráhagytam, hogy hozzon spagettit nekünk, majd a ház specialitásából egy adagot, amire rábökött az étlapon, én meg csak annyit értettem belőle, hogy 6,50-be kerül. Megkaptuk a spagettinket, valóban kisadag nagy tányéron, de nekünk akár elég is lett volna így vacsorára. Aztán vártunk.

Nem akartam feltűnően kutatni a táskámban pénz után, ezért elmentem a mosdóba megszámolni, mennyi a készpénzünk. 15 euró. Ez kevés. /A WC olyan volt, mintha lefűrészelték volna a lábát, a bokámig ért. Még jó, hogy nem kellett használnom./ Amikor visszamentem, vártunk, vártunk, aztán kértem a számlát. A főpincér riadtan mondta, hogy de hát készül a következő fogásunk. Jó, gondoltam, eszerint tényleg rendeltem még valamit, nem volt félreértés. És akkor megjött a valami! Egy hatalmas tálon egy hatalmas hal úszott felénk, zöldségágyon! Úristen, és én utálom a halat!

Ha az angol nyelvet választom, rájöttem volna, hogy fisch a specialitás, olaszul nem tudtam! A főpincér elegánsan szétszedte és szervírozta a tányérunkra a fejetlenített és szálkátlanított állatot és a zöldségeket. Én az én fél halamra rengeteg citromot csavartam, így nem is volt olyan rossz, főleg a sok finom rostonsült zöldséggel. Kaptunk egy limoncellót is „a ház ajándékaként”. A számlától viszont a szívemhez kaptam! Kereken 100 euró lett a vége! A halnak csak 10 dekája lehetett az az ár, amit láttam! Fizettünk a kártyánkkal, majd nem épp vidáman és mosolyogva távoztunk. Utólag már tudom, hogy nem szabadott volna bedőlnünk az olasz hadarásnak, ragaszkodnunk kellett volna a kért egy tál spagettinkhez, majd, ha tovább erősködik, inkább felállni, mint az az indiai pár, akiket kifigyeltem, míg várakoztunk. Csakhogy mi már belekóstoltunk addigra az aperitifünkbe, és valami buta szemérmesség vagy mi ott tartott minket. Kicsit drága tanulópénz volt. Ennyit szántunk eredetileg összes költőpénznek.

Hát, azt hiszem ebből a napból van mit elfelejtenem a születésnapomon kívül is!