Hálókocsival Velencébe - Napló

Az első nap Velencében
2011. március 29. kedd

Reggel 7-kor érkeztünk meg Velencébe.

Elvonszolódtunk a csomagmegőrzőbe. A hajnali-morcos alkalmazottak valami paszportot kértek. Úgy értettük, hogy a csomagokra kellett volna nevet, címet írni. Az egyik bőröndnek volt névjegytartója, abba beleírtuk a nevemet, viszont a másiknak nem volt. Kiborítottam a kistáskámat papír után, majd levágtam a hirtelenjében előkapott svájcibicskámmal egy másik madzagját, azzal felkötöztük az „elegáns” névjegykártyát. Még most is kacagok magamon, ahogy ezt írom. Még jó, hogy nem néztek terroristának. Főleg, mert fogalmuk sem volt, miért csináljuk, amit csinálunk, ugyanis-ahogy szerencsétlenkedésünk közben félszemmel megfigyeltem- ők a mi passaportónkat /útlevelünket/ kérték, amit aztán lemásoltak és ráragasztottak a bőröndjeinkre, hogy amikor jövünk érte, megismerjenek. Egyszerű és praktikus eljárás. Csak ez nincs sehol kiírva. /Délután már könnyebben vettük a nyelvi akadályokat, amikor kiváltottuk a csomagokat, ugyanis mások voltak az alkalmazottak, vidáman az „ebédhez járó” némi alkoholtól./

Sokáig ácsorogtunk a vaporetto jegypénztára környékén, tanakodva, hogyan kérjünk 48 órás jegyet. (Persze, hogy a szótár a bőröndben maradt!) Majd leírtam egy lapra: 2* travelkard 48H Odaléptem, mondtam, mutattam, mire a nő rábökött az előtte lévő táblára óriási betűkkel –felém-- leírva ugyanarra, amit magyaráztam. Fel vannak készülve a néma turistákra!

A kártyák birtokában csattogtunk befelé az első, éppen beálló vaporettóba, amikor egy alkalmazott visszahívott, és kedvesen elmagyarázta, hogy egy készülékhez oda kell érinteni –érvényesítendő- a bérletet. A vaporetto a tenger felé kanyarodva ment a Szent Márk térre. Gyönyörű út volt.

Kiszálltunk, sétáltunk, s egyszer csak hova tévedtünk? A szállodánkhoz! És mi még azt hittük, nem tudjuk majd megtalálni!

Azután elvaporettóztunk a Rialtóhoz, mert emlékeztem, hogy olvastam: szerdán és pénteken nagy hal és zöldség piac van. Nagyon érdekesek a tengeri herkentyűk, ám nem mondhatni, hogy megéheztem a látványuktól!

Az volt a jó a reggeli utazgatásban, sétálásban, piacozásban, hogy találkoztunk az „igazi” velenceiekkel. Munkába sietőkkel, kisgyerekeket cigölőkkel. Egy anyuka előttünk húzta madzaggal a háromkerekű rolleren kókadozó 2-3 évesét… nagyon helyes volt. Később láttunk több ilyen „járművet”, rendkívül praktikusak.

Egyszercsak szerencsésen megtaláltam a kézitáskámban a (bőröndben hitt) útikönyvemet, így az első napra tervezett programot megcsináltuk: Rialto -piac- Campo San Paolo (ezen a téren döfték le Lorenzo de Medicit, erről olvastunk egy jó regényt)- csavargás.

Egy Coop kisboltban a helyiek által is kedvelt ásványvizet vettünk. Útközben hídra fel és le lépcsőzve Feri több néninek is segített átcipelni a gurigás bevásárlószatyrát. Nem lehet kellemes ez a sok lépcső nap mint nap!

A sikátorokban eltévedve megfigyelhettük, hogy a szűk utcákon a kapuk elé kitett szemetes zacskókat egy nagyobb gumikerekes kézikocsira dobálva gyűjtik a város alkalmazottai.

Eljutottunk a Campo San Giacomo dell’ Orio-ra, itt melegedtünk a napon, megnéztük a templomot kívülről, majd -ismét eltévedve- egy tüneményes téren együtt kávéztunk a vidám velencei nyugdíjasokkal

Aztán megtaláltuk ennek a napnak a fő szenzációját, a Santa Maria Gloriosa dei Frari-t. Itt vettünk Chorus Pass-t, amivel tizenvalahány templomba be lehet menni.

(Ha hármat megnézünk, a többi már ingyen van, annyira olcsó ez a „bérlet”./ Lenyűgöző ez a templom a méreteivel és a műkincseivel! Itt már annyira éreztem, hogy tényleg Velencében vagyok, és annyira meghatódtam, hogy életemben először gyertyát gyújtottam, hálát adtam a jó sorsomért, és imádkoztam a szeretteim egészségéért. Tiziano és Bellini műveit csodáltuk, s elgondolkodtunk rajta, hogy akkoriban mennyire tisztelhették a művészeket, hiszen monumentális emlékművet állítottak ebben a templomban Tiziánonak és Canovának.

Úton a következő célunk felé egy kis üzletben ettünk  zöldséges tortaszeletet, finom volt.

Megérkeztünk a Scuola Grande di San Rocco-ba, ahol megcsodáltuk Tintoretto hatalmas festményeit. Nekem egy kicsit túlzsúfoltak, de ez már a barokk előfutára.

Azután sok gyaloglással eljutottunk a pályaudvarra, felvettük a bőröndjeinket, s elvaporettóztunk a San Marcora, mert mögötte egy utcával található a szállodánk, a Locanda al Leon. Ekkor már fél négy volt, kettőtől lehetett bejelentkezni.

A recepciósunk angolul beszélt és lendületesen, de tisztáztuk, hogy a szobába kérjük a reggelit. A szállásunk egy kis ékszerdoboz! Romantikus és stílusos. Nem csalódtunk az internetes ismertetőkben és honfitársaink értékelésében!

Letusoltunk, csipegettünk, majd egy kis sétára indultunk, amiből jó nagy gyaloglás lett a Canale di San Marco partján és vissza a kis utcákon, csatornákon.

Útközben vettünk egy kis üveg „Bellinit”, mert a szállodánk ablakából nézelődve kiszúrtuk az egyik árusnál ezt a furcsa színű italt, és kíváncsiak voltunk rá. Az eladó elmagyarázta, hogy ez egy velencei koktél, kicsit össze kell keverni, mielőtt felnyitjuk. Ahogy kiértünk az ajtón, Ferike jól felrázta és rögtön kibontotta, minek eredményképpen szanaszét locsolódott. Nagyon finom barackpezsgő-szerű volt, úgyhogy fordultunk is vissza venni egy másik üveggel.

Most, amíg ezt az ágyban ücsörögve írom, Ferike már alszik is, pedig csak egy pohárkával ittunk ebből az 5%-os alkoholtartalmú italból. Valószínűleg a két éjszaka aligalvás tette meg a hatását. Mielőtt lefeküdtünk, elterveztük a második napot, ez a Dorsoduro kerület lesz. Sokat kell vaporettóznunk és sok templomba bemennünk, mert a bérletekkel „ki van fizetve”. :D