Brutál sonka

Hálókocsival Velencébe - Napló

Hazafelé - április 2.-3., szombat-vasárnap

Limoncelloval koccintottunk az indulásra. Rosszul nyitottuk ki a szép ámde kevésbé praktikus üveget, így egy „kissé” kifolyt, úgyhogy drágán fertőtlenítettük az asztalkát. A maradékot kis vizespalackokba töltöttük, ne fájjon rá a vámosok foga, na meg a kupak sem zárt vissza rendesen.

3:30 körül volt a szlovén határ. A kedves fiatalemberek még nagyítóval is nézegették az ideiglenes igazolványom, de hamar és kreatívan felismerték az összefüggést az érvénytelenített – lejárt és a friss, csak egy hónapig jó dokumentum közt. Jól megbeszéltem velük angolul, hogy igenis érvényes és igenis utazhatok vele.

A második határ 6 óra körül a horvátoké volt, itt már rutinosan magyarázkodtam, na, meg ők se nagyon értek rá. A magyarok ismét tisztában voltak az ideiglenes igazolvány intézményével.

Fél nyolcig aludtunk. Amikor felébredtem, rögtön felhívtam anyut, mert egyébként is ilyenkor szoktam neki hétvégén telefonálni. Aztán kerestük a hálókocsi kalauzunkat reggeli ügyben, ám nem találtuk sehol. Arra gondoltam, talán el kell mennünk az étkezőkocsiba reggelizni, de Feri ott sem talált senkit. Tébláboltunk, a szomszédos olaszok is felkeltek… Kezdett Poirot- os érzésem lenni: „Az eltűnt hálókocsi kalauz rejtélye!” Aztán Ferike összetalálkozott a szomszédos kupé kísérőjével, s vele megerősödve kissé hangosabban kopogott a miénk ajtaján. Ki is dugta a borzas fejét a szomszédos fülkéből…Na, tessék. Szimpla elalvás.

Aztán telefonon értekeztünk a házunk és kutyáink őrizőivel, kiderült, sietnünk kell haza, hogy el tudjuk vinni őket a vonatukhoz. Kelenföldön leszálltunk hát, átcígöltük a csomagjainkat az aluljárón, hosszú emelkedőn, felüljárón, kiutaztunk Budaörsre, megleltük épségben az autónkat, s még időben hazaértünk az útközben vásárolt kínai csirkével. Dani krumplit, halat, virslit sütött, így igazán ünnepi ebédet rittyentettünk. Koccintottunk, kölcsönösen köszöntgettük egymást Hajnival, átadtuk az apró ajándékainkat a családnak. Gyors élménybeszámolók. A kutyák eléggé tartózkodóak, semmi üdvözlő üvöltés, csak asztal alatti bújkálás…

Nagyon meghatódtam, mert Dani velencei maszkot készített nekem. Lepkéset. Imádom az ötletes ajándékokat!

Aztán Ferike kivitte a csapatot Kelenföldre.

Most meg itt ülök, és egyik kezemmel simogatom Grétikét, mert nem enged semmit csinálni, még ki sem pakoltam. Közben Feri tölti le a képeket a nagy gépre, s arról beszélgetünk, mennyi élmény kavarog bennünk. Próbáljuk egyeztetni a képeket és az eseményeket…Nem nagyon megy, mert rendszertelenül írtam a naplót. Legközelebb azonnal fel kell írni mindent! És, ha lehet, még aznap gépre vinni, blogba írni.

Legközelebb? Remélem ez nem 15 év múlva lesz!:D

Hálókocsival Velencébe - Napló

4. nap, április 2. szombat

Burano-Torcello-Murano-Velence-Mestre

Korán keltünk, hogy összepakoljunk, mert 11-ig el kell hagyni a szállodát, a vonatunk este indul, így, hogy egész napunk legyen, mielőbb útra kelünk Észak-Velencébe.

Pakolás közben memorizáltam az sms-ben kapott olasz mondatokat, amiket Zsófi küldött, hogy meg tudjam oldani a csomagok elhelyezését. Ugyanis, ha nem hagyhatjuk őket estig a szálláson, akkor ki kell vinnünk a vasútállomásra, viszont ma észak-velencei vaporetto napijegyet akarunk venni, ami nem biztos, hogy jó máshova is.

A reggelit „rutinosan” én kértem olaszul.

Kijelentkezéskor hosszasan magyarázott a kedves vendéglátónk, hogy ott hagyhatjuk a bőröndünket. Igen ám, de nem értettem, hogy estig, vagy csak 11-ig. Ezért feltettem neki a bemagolt kérdést. Kicsit csodálkozott, mert ezt mondta el előzőleg. Hogy ne csak a nyelveket nem tudó magyarok képe maradjon meg benne, meg egyébként is, neki ajándékoztam egy itthonról vitt, kézzel hímzett gyöngyös kistáskámat, hogy adja a feleségének. Nagyon meghatódott, mondta, másnap találkozik a szerelmével, aki boldog lesz.

Útrakeltünk. A hajóállomáson feltettem a másik előkészített kérdésemet az északi napijegyről, de itt is kár volt erőlködnöm, mert sima napijeggyel lehet utazni Északra, Velencén kívülre is.

Úgy döntöttünk, elindulunk az első hajóval, ami az északi lagúnákra tart. Ez Buranóba ment. Sok kis sziget mellet hajóztunk el, amik homokzátony-szerűek voltak. Ahogy kiszálltunk, rögtön tereltek minket az induló torcellói járathoz.

Torcellóról azt kell tudni, hogy az 5. században a hunok elől menekülő szárazföldiek telepítették be. Attilát ördögként ábrázolják egy mozaikon. Az udvaron egy kőszékről az a hagyomány terjedt el, hogy Attila trónja. Beleültem. Simára kopott az évszázadok folyamán. A templomot körbesétáltuk, építészetileg csodáltuk, de nem mentünk be, nem igazán rajongunk a bizánci mozaikokért, pénzünk meg már csak néhány kis szuvenírre és egy utolsó pisilésre volt.

Visszahajóztunk Buránóba, jót tülekedtünk a muránói hajóra, de már megint nem sikerült a szabadban utazni. Szerencsére most is sima volt a tenger, így nem lettem rosszul.

Muránóban sétáltunk - olyan, mint egy mini Velence-, nézegettük az üvegáruk kirakatait. Mást nem igen lehet itt csinálni, szombaton nincs üvegfúvó bemutató. Láttunk a sok giccs mellett néhány egyedi, szép üvegtárgyat, ám azoknak az ára horrorisztikus volt.

Felszálltunk egy kicsi, csotrogány vaporettóra, hogy visszatérjünk Velencébe. Sikerült kint, hátul leülnünk. Ebben a hajóban ez egy kissé félelmetes hely volt, mert a vízszint alá süllyedtünk, a fejünkkel egy vonalban volt a vízszint, a motor meg a háttámlánknál, ami köhögött, prüszkölt, csattogott. Azt vártam, mikor szólnak, hogy kérik a kedves utasokat, tolják meg a „buszt”. Velencébe a „hátsó előszoba” felől mentünk be. Kissé szemetes part, lelakott házak, majd a zsidó negyed és a buszpályaudvar.

Ekkor még volt időnk, ezért úgy gondoltuk, juszt is kimegyünk az Auchanba. Meg is találtuk a buszt, a 24H jelűt. Hosszasan utaztunk a már ismerős vonalon. Sehol a nálunk megszokott reklámtáblák. Egyszercsak megláttam egy szupermarket feliratát. Leugrottunk. Nem kellett volna. 20 percet várhattunk a következő buszra. Majd jóval később, amikor már csak egy orosz család és mi voltunk fent- érkeztünk el a bevásárló központokhoz. Jó kis gyaloglás, -mert persze egy megállóval előbb szálltunk le-, majd bementünk oda, ahol az Auchan felirat volt. Kiderült, hogy ez itt csak egy élelmiszerbolt a nagy plázában. Hatalmas zaj és tömeg. Tényleg hangosak az olaszok! A recepciós nem tudott angolul, olaszul magyarázta el, hogy nem nála kell bilétát tetetnünk a vizespalackjainkra, hogy bevihessük. Körberohantunk, néztük az árakat, amik kicsit olcsóbbak, mint Velencében, de majd kétszer magasabbak, mint nálunk, büszkén láttunk Unicumot a polcon, vettünk Bellinit és Limoncellót, aztán rohantunk a buszhoz. Nekem a gyomorszájam egyre jobban szorult össze a végtelen hosszúnak tűnő úton visszafelé. Egy vaporettót éppen lekéstünk, a következő meg csak a Rialtóig ment. Ferike szerint ez szárazföldön közel van a Szent Márk térig. Rohantunk, keresztülgázolva a turistákon. És persze, hogy eltévedtünk. Kissé lihegve estünk be a szállodába, Az éjszakai portás csak nézett, majd odaadta a szobánkban felejtett töltőnket, bepakoltunk a bőröndbe, s rohamléptekkel rángattuk a bőröndjeinket a hajóállomásra.

Felszálltunk a legelső vaporettóra a vonatállomás felé. Ez az egyes számú járat volt. Már amikor leültünk láttam csak meg, hogy millió és egy helyen meg fog állni, minimum kétszer annyiszor, mint a kettes. És most egy végtelennek tűnő út kezdődött a percek és másodpercek számolásával. A tét a vonat elérése volt. A hajó oda-vissza ingázott a két part között, ami nagyon szórakoztató, amikor az ember szájtáti turista, de én már legszívesebben úszva tettem volna meg az utat…

Azért odaértünk, a vonatunkat is szerencsésen megtaláltuk. 21.20-kor indult. A kísérőnk egy fiatal, kedves fiú már meg is ágyazott. A felső ágyat a középső állásra tette, amitől így nem lehetett volna alul ülni, de megmutatta, hogy lehet felbillenteni, és így már jó volt.

Hálókocsival Velencébe - Napló

3. nap, április 1. péntek

Mára helyi – Szent Márk tér és környéke -, vagyis gyalog bejárható kirándulást terveztünk, mert valószínűleg ma van a közlekedésiek sztrájkja.

Reggel sokáig nem kaptuk meg a reggelit, mert a szobaasszonytól kértük angolul, s eszerint nem csak nekünk vannak nyelvi nehézségeink. Telefonáltam olaszul a portára, öt perc múlva hozták.

A Szent Márk bazilikánál már nagy volt a tömeg, sorba kellett állni a bejutáshoz. De megérte a várakozás! Csak tátottam a számat a csillogás és szép formák láttán!

Leültünk a baloldali oldalhajóba, mert észrevettem, hogy misére készülődnek. Feri itt rajzolt először, nekem nagyon tetszett a műve, meg az egésznek a hangulata is. Aztán a középső hajóba bevonult egy nagy létszámú, talpig és csuklóig piros ruhás leánykórus, és megkezdődött a mise! Misztikus volt olasz nyelven hallani a szentbeszédet és hallgatni közbe-közbe a csengő hangú kórust! A turista tömeg élő csöndje tette még emberibbé az egészet. A legvégén már mi is fotóztunk és filmeztünk, ezt nem lehetett kihagyni, bármennyire nem illik!

Nagy tapsot kaptak, a karmester valódi ünnepelt művészként hajlongott.

Az élménytől kissé kábán csavarogtunk, aztán újabb –Chorus passban kifizetett- templomunk felkeresésére indultunk.

Ha a Szent Márk tér hátsó oldalán kimegyünk, találunk egy magyar emléket, Winkler Lajos tábornokról. Itt olvashatsz róla...

Meg is találtuk a legvilágibbnak nevezett Santa Maria del Gigliot. Itt van egy Rubens festmény szép kövér Madonnával, kis Jézussal, gyerek szent Péterrel.

Menet közben beestünk egy nyitott templomba, ahol régi zeneszerszámok voltak kiállítva, itt Zsófinak fotóztunk sok gitár-őst. Daninak útközben hazafelé fotóztunk egy épület kerítésén felújítási és régi építészeti rajzokat.

Ebédeltünk otthon, pihiztünk, majd útra keltünk újabb Chorus passos templom-vadászatra.

Ezúttal igazán sikerült eltévednünk! Több kis téren leültünk, figyeltük a helyiek késő délutáni életét. Gyerekek, családok, klubozók, iszogatók. Teljesen máshova keveredtünk, mint ahová akartunk menni. Leültünk kávézni egy kis téren. Feri rajzolt, én fotóztam, közben jól szórakoztunk az inen-onnan kibukannó turistákon, akik térképpel a kezükben elveszetten próbáltak tájékozódni. Tisztára, mint egy labirintus játékban! Visszaindultunk addig a pontig, ahol elvétettük az irányt.

Most itt ülünk a Campo S. Giovanni e Paolon, a csatorna partján. Feri rajzol, én figyelem a helyieket. Nagyon szeretik a gyerekeket! A férfiak is leguggolnak gügyögni a kicsikhez, amikor találkoznak. A labdázókra se szól senki. Sok a kutyás ember is, de kutyapiszokkal nem találkoztunk. (Embernek, gyereknek, kutyának furcsa lehet ez a föld és természet néküli élet a köveken és kövek közt!) Ez a S. Giovanni e Paolo templom nagyon fenséges belülről! Kissé kísérteties volt, mert már kapcsolták le a villanyokat, s mindenfelé üvegkoporsós mumifikálódott „nagyság” hevert. Valahonnan kórusének szólt gitár kísérettel, egy másik helyiségből egy pap prédikációját hangosították ki, akit nem láttunk…Egészen misztikus élmény volt. Sehol egy őr, de rengeteg kincs. És békesség.

Kicsit hűvös lett, hazaandalgunk.

Az esti program már csak egy jó pihizés.

Ez egy nagyon szép nap volt!

Hálókocsival Velencébe - Napló

2. nap 2011. március 31., csütörtök

Ma van a szülinapom, senkinek nem jutott még eszébe. Sebaj, egyébként is „pótnászútra” jöttünk, nem kell túl sok szót ejteni a másról.

A reggeli bőséges: zsömlék, kétszersültek, croasan, sajtok, lekvárok, mézek, vajak, kávék. A felét megettük –otthon ennek is a felét szoktuk reggelizni- a többit meg eltettük ebédre.

A TOP10 útikönyvünk ajánlását akartuk betartani a Dorsoduro kerület bejárásánál, ám a vaporettóra véletlenszerűen szálltunk fel, s így az első állomásunk a San Sebastiano lett. Ez a templom Veronese festményeivel van tele, élete legnagyobb részét itt töltötte.

A csatorna partján tartottunk a Campo Santa Margheritára (tér). Itt nézelődtünk, fotózkodtunk, elemet vettünk, mert az akkuink úgy döntöttek, nem működnek tovább.

Aztán hazavaporettótunk ebédelni, pihenni.

Megkérdeztük a szálloda tulajdonosainktól, hogy hol van Bankomat. Kaptunk egy saját kis reklámtérképet, amin bejelölték, hol találunk. Kissé kellemetlen volt, hogy sokadjára sikerült kivennünk pénzt, mert későn jöttünk rá, hogy, bár nem szerepel sehol az enter szó-az angol utasításokban se- mégis meg kell nyomni a zöld gombot, amire valószínűleg az enternek megfelelő kifejezést írták olaszul. Ilyen fontos dolgokat kellene tanítani a kezdők nyelvleckéiben, hogy miképp veszel ki pénzt a Bankomatból! Ehhez képest az én könyvemben még udvarlási formulák is vannak, teljesen fölöslegesen.

Aztán vaporettóval vissza az Accadémiához! (Ez egy olyan gazdag képtár, mint nálunk a Nemzeti Galéria.)

Az útikönyv ajánlása szerint itt a híd lábánál akartunk kávézni, ám nekem túl erős volt a csatornaszag, ezért elindultunk a Santa Maria de Rosario felé. Útközben mi is megálltunk fényképezni a világ valószínűleg legtöbbet fotózott munkásait, akik az öreg gondola készítő és javító műhely udvarán szorgoskodtak.

Itt leültünk a csatorna partján elnyalni egy „kenésnyi” fagyit.

A „rózsás Mária” mennyezetén három Tiepolo freskó van. /Ha legközelebb templom-nézőbe megyek, én is viszek magammal kis színházi távcsövet, mint az egyik okos turista, akit a Frariban láttam!/

Visszasétáltunk az Accadémiába.

Ezekre a csodákra rengeteg időt kell szánni! Nekem legjobban Veronese: Vacsora Lévi házában, és Giorgone: A vihar című festményei tetszettek. Nagyon élvezem, hogy Feri jó sok művészettörit olvasott, és érdekes anekdotákkal színezi a képek nézését.

Este 7-kor szálltunk újra vaporettóra. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk a nagy buszpályaudvarra, hogy kimenjünk az Auchanba megnézni, milyen olasz árut lehet kapni ebben a nálunk is működő francia üzletben. Nehezen találtuk meg az Auchan feliratú buszt, nem voltak nagy reklámtáblák, mint nálunk. Felszálltunk, jó sokára indult, zsúfolásig megtelve emberrel. Aztán csak buszoztunk, buszoztunk. Sötét éjszaka lett, mindenki leszállt, az eredeti utazóközönségből már csak két férfi volt fenn rajtunk kívül. Aztán észrevettük, hogy visszafelé megyünk. Az egyik férfinak is feltűnt, ment a sofőrhöz reklamálni. Amikor visszaértünk, akkor a másik is szitkozódott neki. Akkor vettük észre, hogy valószínűleg amíg fenn vártuk a busz indulását, addig megváltoztatta a sofőr a feliratot 24H-ról sima 24-esre.

Ekkor már 9 óra volt, nem akartunk mást, mint hazavaporettózni. Sokáig vártunk a hajóállomáson. Hallgattuk 6-8 hangos olasz pincér-féle sztorizgatását a külföldi vendégekről. Nem voltak túl szimpatikusak. A vaporettónk, ami végre elindult velünk, úgy döntött, hogy nem megy a St Marcora, a Rialton kiszállítottak minket. Megkezdődött a sztrájk? Irány gyalog, keresztül a korzózó turistatömegen. Éhesek és szomjasak voltunk. Útközben megálltunk az előző napi kisboltnál Bellinit venni pezsgő gyanánt, elvégre szülinapom van vagy mifene. Megkérdeztem az eladótól, hogy tud-e valami jó spagettiző helyet, ami még nyitva van. Nagy boldogan adott egy névjegyet, amire felírta a nevét (Sebastiano), és azt magyarázta, hogy a kártyán szereplő étteremben van a legjobb spagetti, az ő testvéréé a hely, ingyen aperitifet kapunk, ha rá hivatkozunk. No, megkerestük némi szűk, baljós sikátor-túrán keresztül a helyet. Kértük az étlapot a beszédes pincértől. Megkaptuk az italainkat, böngésztük a kínálatot.

A pincér lelkesen odapattant a specialitásokat ajánlani. Mi mondtuk, hogy spagettizni szeretnénk. Ő hosszasan magyarázta, hogy Olaszországban nem szokás egy tál spagettit enni, előétel, leves, főétel a szokás, a spagetti csak kis adag ízelítő. Mi erősködtünk, hogy nekünk elég lesz, kisétkűek vagyunk. (Na, meg nem volt nálunk még arra sem elég készpénz.) Hosszas huzavona után ráhagytam, hogy hozzon spagettit nekünk, majd a ház specialitásából egy adagot, amire rábökött az étlapon, én meg csak annyit értettem belőle, hogy 6,50-be kerül. Megkaptuk a spagettinket, valóban kisadag nagy tányéron, de nekünk akár elég is lett volna így vacsorára. Aztán vártunk.

Nem akartam feltűnően kutatni a táskámban pénz után, ezért elmentem a mosdóba megszámolni, mennyi a készpénzünk. 15 euró. Ez kevés. /A WC olyan volt, mintha lefűrészelték volna a lábát, a bokámig ért. Még jó, hogy nem kellett használnom./ Amikor visszamentem, vártunk, vártunk, aztán kértem a számlát. A főpincér riadtan mondta, hogy de hát készül a következő fogásunk. Jó, gondoltam, eszerint tényleg rendeltem még valamit, nem volt félreértés. És akkor megjött a valami! Egy hatalmas tálon egy hatalmas hal úszott felénk, zöldségágyon! Úristen, és én utálom a halat!

Ha az angol nyelvet választom, rájöttem volna, hogy fisch a specialitás, olaszul nem tudtam! A főpincér elegánsan szétszedte és szervírozta a tányérunkra a fejetlenített és szálkátlanított állatot és a zöldségeket. Én az én fél halamra rengeteg citromot csavartam, így nem is volt olyan rossz, főleg a sok finom rostonsült zöldséggel. Kaptunk egy limoncellót is „a ház ajándékaként”. A számlától viszont a szívemhez kaptam! Kereken 100 euró lett a vége! A halnak csak 10 dekája lehetett az az ár, amit láttam! Fizettünk a kártyánkkal, majd nem épp vidáman és mosolyogva távoztunk. Utólag már tudom, hogy nem szabadott volna bedőlnünk az olasz hadarásnak, ragaszkodnunk kellett volna a kért egy tál spagettinkhez, majd, ha tovább erősködik, inkább felállni, mint az az indiai pár, akiket kifigyeltem, míg várakoztunk. Csakhogy mi már belekóstoltunk addigra az aperitifünkbe, és valami buta szemérmesség vagy mi ott tartott minket. Kicsit drága tanulópénz volt. Ennyit szántunk eredetileg összes költőpénznek.

Hát, azt hiszem ebből a napból van mit elfelejtenem a születésnapomon kívül is!