Nem annyira régen azt mondtam, hogy a Kelenföldi vasútállomás végtelen hosszú aluljárójánál nincs ridegebb képződmény. Be kell vallanom, hogy ez egy könnyelmű kijelentés volt, mint már számtalan esetben bebizonyosodott más témában is, nincs olyan, hogy nincs lejjebb. Ez esetben egy közepes méretű város vasútállomását kellett megtapasztalnom...
Az érzékek kiváltképp akkor működnek negatív irányban, ha a körülmények, nevezetesen az időjárási, és amire váratlan, ámde elég gyakori technikai problémák ráerősítenek.
Tegnap szakadó esőben látogattam meg Éva feleségemet, nem keresgéltem buszt hanem gyalog lezavartam azt a rövidke kilométert a kórházig. Nyilvánvaló, hogy elég rendesen megáztam, de egyáltalán nem zavart, sőt magamban énekeltem is egy kicsit, stílusosan az "Ének az esőben" dallamait.
Sajnos rövid idő múlva már vissza is indultam.
További esőmennyiséget begyűjtve jutottam vissza az állomásra. Az állomás nem volt ismeretlen, hiszen pár napja szoros kontaktusban vagyunk egymással. Már ekkor feltűnt az épületegyüttes szerkezete, acél oszlopok és gerendák, acéllemez tető, a nagy belső terek, a vashíd a peronokhoz, mindez pedig alaposan lepukkant állapotban. Az egész környezet az esti sötétségben a rideg fényeivel igazán nem volt kellemes, de nem zavart, hiszen a vonat megérkezéséig fél óra várakozást simán kibírok. A jókedvem az elázott kabátomat sikeresen kompenzálta, nem fáztam egy kicsit sem, pedig egyáltalán nem készültem erre a gyors viharos, hideg időre. Volt időm körbesétálni az épületben. A beton járófelület a változatosság kedvéért tiszta hepe-hupa, a vasszerkezet ontotta a hideget magából, a hídfolyosón mintha dézsából öntötték volna
